Az a mindent elsöprő…

2011 január 22. | Szerző: mszantojudit

 

     Amint
megpillantotta, érezte, hogy a mondás nem hazudik: meglátni és megszeretni
pillanat műve volt.

     És micsoda
pillanat?! Hirtelen eget, földet megrázó hatalmas szerelem, mindent elsöprő
imádat ébredt benne. Nem tudta levenni róla a szemét. Ábrándos tekintettel
ölelte körbe szerelme tárgyát. Az pedig csendesen, szerényen tárta elé ragyogó,
minden porcikájában hibátlan alakját.

     És amikor
közelebbről megismerkedett vele, nem bírt betelni a látvánnyal. Eleinte
félénken kerülgette, óvakodva közeledett hozzá. Majd későbbi ismeretségük során
kezdetben csak félénken, gondolatban, majd felbátorítva a másik csendes
hallgatagságán, kézzel is gyengéden simogatta, mind merészebb mozdulatokkal
siklatva ujjait végig a drága minden porcikáján.

     Szemét behunyva
merült el a boldogságban, miközben egész lényét halk zene fogta körül. Nem volt
vallásos, de most zsolozsmák csengtek a fülében.

     Eddig sohasem
ismert gyönyör ragadta az álmok világába.

     És viszonzást is
kapott csodálatos érzelmeiért. Ő minden ellenállás nélkül adta oda magát,
mindenestől lett az övé. Minden kívánságát teljesítette, mindenben engdelmes
társa lett.

     Később ugyan
támadtak némi zavarok a kapcsolatukban, de utána nagy, örömmel teli kibékülések
következtek. És ment minden tovább a maga útján.

 

     A nagy törés
egészen váratlan volt. Épp egy túrára készülődtek, amikor a nagy Ő minden
előzetes bejelentés nélkül magára hagyta.

     Nem értett
semmit, nem volt semmiféle előjele ennek a viselkedésnek.

     És ettől kezdve
egyre gyakrabban mutatkoztak meg az imádott makacsságának a jelei, amelyeket
eddig észre se vett.

     Egy ideig még
ment valahogy a dolog. De inkább az ő megértésén, elnézésén múlott, semmint a
másik alkalmazkodóképességének a javulásán.

     Aztán egyszerre
csak érezte, hogy nincs tovább.

     Keserves időszak
volt, amíg – hol mentegetve, hol hibáztatva őt – arra az elhatározásra jutott,
hogy elválik tőle.

     Amikor végleg
elköszöntek egymástól, nem tudta, hogy került haza. Keserűen vett elő egy üveg
whiskyt. Ritkán ivott és nem sokat. Épp ezért aztán vigyáznia is kellett, mert
hamar megártott neki a szesz.

     Most töltött
magának, bekapcsolta a tévét, és ivott egy kortyot. Aztán még egyet, majd még
egyet.

     Fogalma se volt,
hogy mi megy a tévében. Időnként odanézett, de fel se fogta, mi történik a
képernyőn.

     A második pohár
elzsibbasztotta. Mólésan felnevetett:

     Dehogyis fog
búslakodni. Senkiért és semmiért nem érdemes. Gombház sej… Majd akad másik.

     Kissé tántorogva
állt fel. A majd üres üveget magához ölelte és annak súgta:

     – Hisz csak egy
közönséges Opel Astra volt…

 

                                                                        
M. Szántó Judit

Bonzó nagyjelenete

2011 január 14. | Szerző: mszantojudit

  

     – Jaj, de el vagyok késve – sopánkodott
Nagyi. – Ennek a Violának is pont most jutott eszébe felhívni, amikor azt se
tudom, hol áll a fejem. No, de nem baj – fordult Betti felé. – Megkenem az
uzsonnádat, gyorsan becsomagolom, és indulhatunk.

     – Jó. Én meg addig kiviszem Bonzót –
ajánlkozott a kislány.

     – Inkább akkor vigyük, amikor kísérlek az
iskolába – aggályoskodott a nagyanyja.

     – De, Nagyi – kérlelte Betti. – Nem látod,
hogy igyekezne kifelé?

     – Még egy pár percet tud várni. Ez a kutya
már sokkal erősebb nálad. Biztosabb, ha az én kezemben van a póráz.

     – Nagyika – bújt kedveskedve a Nagyihoz
Bettike. – Bonzó jó fiú. És csak ide megyünk ki. Saroktól sarokig. És
vigyázunk. Ugye, Bonzó?

     – Na, jól van. Menjetek. De vigyázz
nagyon. El ne engedd a pórázt. És le ne lépjetek a járdáról.

     – Nem lesz semmi baj. Gyere, Bonzó –
szaladt az előszobába, a fogasra akasztott pórázért.

     Addigra már Bonzó is ott ugrált körülötte,
várva a pillanatokon belül bekövetkező sétáltatásra.

     – Mindjárt megyek utánatok – szólt még
unokája után az idős asszony. – Viszem a táskádat, meg az uzsonnát is.

     A kislány meg a kutya ugrálva hagyta el a
kaput. Szépen jártak fel, alá a háztömböt határoló járdán oda és vissza. Bonzó
valóban okos kutyus volt. Soha nem rántotta meg a pórázt, ha annak a másik fele
Betti kezében volt. Jól tudta, hogy nem szabad az erejével visszaélni.
Engedelmesen vette hát fel a tempót a hét éves gyerek lépteivel.

     Bettinek hirtelen eszébe jutott, hogy a
zsebében becsomagolt cukorkát őriz. Azt most szívesen bekapná. És két szem van,
úgy, hogy Bonzónak is jutna. Elkezdett hát kotorászni a zsebében. Az egyikben
nem találta. A pórázt át kellett vennie a másik kezébe, hogy azon az oldalon is
benyúlhasson a zsebébe. És lám, nem hiába. Örömmel húzta ki a két papírosba
csomagolt cukorkát. Megállt, hogy a papírt kibontsa. Bonzó türelmesen várt.
Csak hogy egy kézzel nem sikerült a művelet. Betti kénytelen volt
felszabadítani a másik kezét is. Gondosan letette a földre a póráz végét, és
nagy gonddal koncentrált a cukorkák kibontására.

     Bonzó igazán jól nevelt kutya volt. És
okos is. Azonban kutya-esze azt diktálta, hogy amikor szabadon engedik, akkor övé
a pálya, nekiiramodhat a nagyvilágnak. Ezt tette hát most is. Nagyot ugrott,
majd erőteljes farkcsóválással futásnak eredt.

     És – ó, szörnyűség – nem állt meg a járda
szélén. Egy pillanatig ugyan megtorpant, de azután vidáman szökellt tovább.

     Betti egyik kezébe már ragadósan simult az
egyik cukorka. A másik szem már épp kibújt papírköntöséből. Kíváncsian nézett
körül a világban. Amikor észrevette Bonzó vágtatását, rémültében a földre
pottyant. Betti is felemelte a tekintetét, majd, látva a távolodó kutyát, kétségbe
esetten kezdett futni utána. Szája sírásra görbült. Amikor pedig Bonzó a
következő saroknál sem állt meg, hanem egyenesen a főút felé tartott, még a
szemét is behunyta abban a csalfa reményben, hogy ezzel elkerülheti a végzetet.

     Bonzó közben az újabb útját álló járda
széléhez ért. Körültekintett, és tudomást se véve a belső sávban a megengedett
ötvennel felé tartó autónak, sem a mellette éppen az ajtóit becsukó
villamosnak, nagy elánnal lépett le az útszegélyről. Farkcsóválva nézett
farkasszemet a pilótával, és játékosan mórikálva magát lépkedett tovább
lassított tempóban, hogy minél jobban kiélvezze a hirtelen kialakult fogócskát.

     A járókelők fékcsikorgásra figyeltek fel.
Az eléjük táruló látványra ijedten álltak meg. Ebben az időben elég sokan
jártak arra. A hirtelen fordulat pedig mindenki szemét a szinte biztosan
bekövetkező balesetre vonzotta.

     A szemben levő hentesüzlet  eladója épp az egyik vevőt kísérte ki. Ott, a
jelenet hatására élőképpé meredt, a nagy bárdot a kezében tartva.

     Egy nő rémülten sikoltott, egy másik a
szája elé kapta a kezét. Egy anya tovább akarta vonszolni a gyerekét, ne lássa
a bekövetkezőket. Akarata azonban megtört, és mindketten megbabonázva  tekintettek Bonzóra.

     Egy idős férfi erősebben markolta meg
mellette lihegő Fifikéje pórázát. A túletettségtől gömbölyűre hízott, nehezen
mozgó, szuszogó pincsi engedelmesen húzódott közelebb a gazdájához, holott
szíve szerint ismerkedési szándékkal igyekezett volna közelebb kerülni
Bonzóhoz.

     Aki most is a pilótát lesve lépkedett
előre.

     Most ért Betti is a sarokra. A szeme elé
kapta ijedtében a kezét.

     – Bonzó – akarta kiáltani, de csak
suttogás hagyta el az ajkait.

     Az autó szinte már érintette Bonzót,
amikor megállt

     Hirtelen tapsvihar tört ki.

     A vezető izzadt homlokát törölgetve a
zsebkendőjével, ültében hajlongott jobbra, balra, hogy megköszönje a
tetszésnyilvánítást.

      Bettike elvette az arcáról a kezeit és
kinyitotta a szemét. Sírásra görbült arca mosolygósra váltott, amikor
megpillantotta a szintén mindenfelé hajlongani látszó kecses vizslát.

     De
jaj! Most Bonzó a sínre lépett.

     Szerencsére a villamos épp csak elindult, az
akadályra egy halk sóhajt hallatott, és mozdulatlanná vált.

     Egy ötvenes úr idegesen bújt ki
újságjából, amikor a jármű megszűnt mozogni. Az órájára tekintett: szent isten,
még el fog késni. Igazán kár volt tegnap leadnia a kocsiját a szervizbe. Még
várhatott volna egy napot vele. Ma egy fontos, sürgős tárgyalásra siet.

     Kinéz az ablakon, még ki is hajol. És
megpillantja Bonzót, amint elégtétellel véve tudomásul, hogy ezt a másik
játszótársat is sikerült megállítania, 
vidáman baktat tovább. Nem siet, most már ráér. A szembe jövő forgalom
is leállt a kereszteződésnél az ő jövetelére. Hát nem szép a világ?

     A villamos ismét megindul. Az úr
megenyhült arccal ül vissza a helyére. Kezébe fogja újból az újságot és megnyugodva
merül bele ismét az aznapi borzalmak olvasásába.

                                                                                     M. Szántó Judit